Fiat Ritmo

„A nyugati az ugratósra dob” – mikor ez a mondat elhangzott, túl voltunk a lényegen, már meg volt nyerve az este. Már a koncert alatt is éreztem, de egy nappal az esemény után egyértelműnek látszik, hogy nagyon bejött a magyar megnyitó szakmának és komoly magyar divatkorszak jöhet a világzenében, ha ezt sikerül kihasználni. De nézőként is 8,5-et adnék a tízes skálán a produkciónak.

A legnagyobb félelmem korábban az volt a Hungarian HeartBeats néven futó előadással kapcsolatban, hogy a megkomponált-koreografált jellege miatt elvész a zenéből a spontaneitás, ami ebben a műfajban elég fontos. Úgy kell elképzelni az egyórás produkciót, hogy miközben minden zenész végig a színpadon van, forgószínpad-szerűen vonul a fénnyel irányított figyelem egyikről a másikra, két komplett zenekar – a Söndörgő és a Tükrős – mellett a többiek változó összetételben játszanak egymással. Az idő is rendkívül kötött volt, 62 perc volt a megadott műsoridő, ami szintén azt a félelmemet erősítette, hogy túl sok mindenre kell figyelni a zenén kívül, túl merevvé válik majd a produkció. Szerencsére sikerült megtalálni az egyensúlyt a tervezettség és a spontaneitás között, minden a forgatókönyv szerint ment, de maradt hely váratlan gesztusoknak és nem múlt el a felszabadultság, sőt, voltak egészen kiemelkedő pillanatok. Amikor – az egyébként egész nap kétségbeesetten a hangszálait gyógyító – Szalóki Ági első dala közben Balogh Kálmán halkan, magának kezdett kurjongatni, már érezhető volt, hogy ez jól fog sikerülni. A Söndörgő eddig bármikor láttam mindig sugárzott, Dreschről rég tudjuk, hogy zseniális. Balogh és Lukács cimbalomduója a műsor egyik fénypontja volt, nekem külön örömet okozott figyelni, amilyen arckifejezéssel játszanak egymás alá a másik szólói alatt. Both pedig pont a fájdalomküszöbig tologatta a műfaj határait, elég komoly hatást is tett a közönségre. Azt pedig onnan tudjuk, hogy „a nyugati az ugratósra dob”, hogy a finálénál (akkor szólt egy ugratós) már többen állva tapsoltak, amiről később azt mesélte a Tükrösből valaki, hogy a korábbi svájci utcai zenélések óta tudják, hogy az ugratós mindig több aprót hozott  hegedűtokba, mint bármi.

Azt minden közreműködő azonnal érezte, hogy itt valamit sikerült elkapni. Az állvatapsolás (úgy is, mint standing ovation) nem automatikus egy ilyen alapvetően szakmai – azaz nem rajongói – közönség esetében, de a gratulációk mennyisége és lelkesültsége egyébként is bőven túl volt a szükséges udvariasságon. A koncert utáni este illetve másnap az elismerések és a meghívások besöprésével telt a zenészek számára. A Söndörgő pár óra alatt behúzott egy kalkuttai és egy törökországi fesztiválmeghívást és egyébként is a magyar stand volt a legforgalmasabb, ami azért nem volt jellemző korábban.

Szóval az este egyértelműen a Hangvető-produkcióról szólt - azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert a zenekarok nélkülözhetetlen közreműködésén túl ebben a sikerben egyértelműen ők a főszereplők. Az egyébként az eseményhez méltó ünneplés részleteit most hagyjuk, legyen elég annyi, hogy számomra hajnali 3 óra körül zárult, amikor már elfogyott a szalámi, a bor, a sajt meg a kenyér is, és a két néptáncos, a brácsás meg az országyűlési képviselő elhagyták a szobát, amelyet két sofőrrel (az egyik szombatonként Gianni Morandi-dalokat énekel, nem mondom meg hol) osztottam meg.

Hopp, az egyik legfontosabbat majdnem elfelejtettem: most már félig-meddig hivatalos, hogy megkezdődnek a tárgyalások arról, hogy 2015-ben vagy 2016-ban Budapesten legyen a WOMEX, annyira, hogy a magyar részről tartott államtitkári (Kovács Zoltán) megnyitó beszédben el is hangzott egy nem túl burkolt célzás erre nézve.

Búcsúzóul egy kép: Both Miki húroz, a háttérben egy Eredics ül.