Ma lép fel a MüPában a Rupa and the April Fishes, amiről most a fokozatokat mellőzve mondjuk csak azt, hogy egy nagyon jó zenekar San Francisco-ból. Rupa, a frontleány pedig nagyon helyes és karizmatikus személyiség, aki egy csomó vörösbort is megitatott velem a Sziget öltöző-barakkjában. Ezt az interjút még két éve csináltam vele, elég hosszúra sikerült és aztán mostanáig volt érkezésem leírni.

Láttam, hogy táncolsz a Los de Abajo-ra, pár perccel azután, hogy lejöttetek a színpadról. Ezt nem sok zenész csinálná így, vagy mert fáradt vagy már elmúlt belőle a kíváncsiság a többi zenész iránt.

Na neee!!! Akkor ők nem igazi zenészek. Szerintem a legtöbb zenész imádja a zenét, legalábbis akiket ismerek. A jó zenészekben van szenvedély a zene iránt, ez a legfontosabb.

Van ez a romantikus sztori rólad, hogy egyszerre vagy orvos és zenész, ezt mindenki könnyes szemmel említi meg, aki ír rólad. Sosem tudtam eldönteni, hogy ez egy kissé kiszínezett marketing-szelete a valóságnak vagy tényleg bejársz és gyógyítasz rendesen.

Ez az igazság, nem marketing.

Napi rendszerességgel bejársz a kórházba?

Az év felében rendesen dolgozom, hat hónapig. A másik felében nem. De aki orvos, az mindig orvos, és aki művész, az mindig művész.

Ezt hogy kell elképzelni? A fesztiválszezont kiveszed?

Igen, akkor zenélek. Június-július-augusztust mindig kiveszem és általában van még egy turnénk valamikor az év során, azt is. De a többi időszakban a kórházban dolgozom.

Orvosként mi a munkád?

Belgyógyász vagyok az intenzíven.

Ez elég sok monoton fegyelmet kíván, ami elég ellentétesnek hangzik a zenészi élettel.

Egyáltalán nem annyira ellentétes ez. Orvosként is meg kell kérdőjelezned mindent és a zenészség is elég sok fegyelmet követel. Minden jó zenész fegyelmezett személyiség. Sokat kell gyakorolni, feszegetni a határokat. Az orvoslásban is erre van szükség, rengeteg még az ismeretlen eleme az emberi testnek, sosem szabad elfogadni a nyilvánvalót, mert akkor könnyen mellényúlhatsz. Szerintem éppen, hogy hasonlít a kettő, a zenélés és az orvoslás.

Azért ne mondd, hogy nincs különbség.

Persze hogy van. Zenészként olykor az őrületig el kell engedned magad, vadul táncolni és beindítani az embereket. Orvosként inkább megnyugtatni kell őket. De a társadalmi felelősség, az igazságkeresés, a jobbítani vágyás, a kíváncsiság, a humanizmus össze is kötik őket.

Mihály Csíkszentmihályi flow-elmélete szerint a művészetek mellett szinte minden nagy koncentrációt igénylő tevékenységben lehetséges a kreatív flow elérése, és ha jól emlékszem, az orvoslást is említi.

Nem ismerem az elméletet, de elég egyértelmű. Van egy barátom aki az MIT-n (Massachusets Institute of Technology) kutató, és már többször beszéltünk róla, hogy mennyire hasonló állapot, amikor én dalt írok, ő pedig már a közelében jár egy probléma megoldásának. Ez egy nagyon kreatív, nyitott állapot, amelyben ha asztalt faragsz, dalt írsz, vagy embert gyógyítasz, jobb tudsz lenni, mint amilyenre egyébként képes vagy. Éreztem ezt már betegágy mellett is, színpadon is.

Ez az állapot független attól, hogy mit és hogyan játszol? A nagy fesztiválkoncerteken például sokkal gyorsabban játszotok, mint a lemezeken. Az intimebb felvételeken is képes vagy ezt elérni?

Igen, San Francisco-ban vonósnégyessel is játszottam egy dzsessz-klubban, na az volt igazán intim, de ott is elkapott az az érzés bizonyos pillanatokban, hogy képes vagyok a saját képességeim határain túlra nyúlni.

A zenéd is elsősorban határokról és a határok lebontásáról szól. Nem csak államhatárokról, bár azokról is sokat, hanem konvenciók és attitűdök közötti határokról, mint a karrier és boldogság, házasság és szerelem.

Igen, bár nem annyira a határok lebontásáról, mint a határok folyékony, virtuális voltának megmutatásáról szól ez. A statikus határok gondolata hamis, amelyet csak belénk neveltek, kívülről ránk kényszerítettek. Én sokkal folyékonyabbnak, rugalmasabbnak látom az életet és a határokat is. Mint az emberi test is, a sejtek, a sejtmembránok, mint egy folyamatos finom mozgásban lévő egyensúlyi rendszer. Az én zeném inkább erre, a magunk és az életünk, a világunk folyékony természetére akar emlékeztetni. Kinek jó ez a statikus életszemlélet, amely annyi szenvedést okozott az emberiségnek? Bármilyen határról is beszélünk, ha azt túl kemény ceruzával húzták meg, kevesek érdeke és sokak szenvedése lesz a vége.

Ez érdekekről szól szerinted?

Arról is. Néhányan hazaviszik a pénzt, a többiek meg cseszhetik. De a saját fizikai és lelki  természetünk folyékonysága a lényeg. Az, hogy én orvos és zenész vagyok, szintén nincs szigorúan elhatárolva bennem, hanem folyékony harmóniában van. Ez vagyok én, és így élek. Ha kérdezik, mint te is, hogy „hú, te doktor is, vagy zenész is vagy, hogy csinálod, mi a titkod?”, akkor mindig arra gondolok, hogy én ez vagyok, ezért én nem látom ebben a különlegeset. Én csak én vagyok.

Ennek a folyékonyságnak mennyi köze van ahhoz, hogy sok különböző helyen és különböző nyelvi környezetben nevelkedtél?

Az indiai neveltetésemnek, a spiritualitás jelenlétének biztosan van hozzá köze. Például hogy számomra természetes, hogy a nőiesség és a férfiasság kulturálisan megférhet egy személyben. A nyugati kultúra szereti elvágólag szemlélni a világot: külön az elmét, külön a testet, külön a férfit, külön a nőt és kemény vonalat húz ezek közé. Az európai filozófusok és művészek Dante-tól napjainkig ezt képviselik. Én nem ilyen fekete-fehér világban nőttem fel. Indiában ezek inkább egymással kapcsolatban lévő dolgok, folyékony határokkal. Nincs külön lélek és test, külön Mexikó és Egyesült Államok, csak emberek.

Ez filozófiai absztrakció. Meg tudod ragadni valahogy az embereknek ezt a többes természetét?

Aha, ez fontos. Például, volt egy heroinista páciensem, akinek mindig gennyes sebes volt a lábszára. Ezt belgyógyászatilag kezeltük, mert ezért jött hozzánk. Egyszer éppen ráértem, valahogy csendes nap volt és egy órát beszélgettem vele az életéről. Ebből annyi információt nyertem, amelyet belgyógyászati eszközökkel sosem tudtam volna megszerezni, hogy az hozzásegített a panaszai meggyógyításához és őt is az ehhez szükséges belső énkép kialakításához. Csak a testet vizsgálva csak a tünetet tudtam volna kezelni. Sok orvos számára nyilvánvaló, hogy a kettő nem választható el, de egyszerűen nem ilyen képzést kapunk. Arra nevelnek minket, hogy a térdet, a szemet, a gyomrot vizsgáljuk és ne az embert.

Ha kulturálisan ennyire befogadó vagy, mindent magadba engedsz, hogyan tudsz szelektálni? Hogyan tudod kiszűrni a hülyeséget vagy amire nincs szükséged?

A rosszat is látni kell. Én minél több dolgot akarok magamba gyűjteni az egész világból, ezért is szeretek turnézni. A leggyönyörűbb, legklasszabb, legcsodálatosabb emberi dolgokkal találkozom így, és ez ezekből elraktározott energiával, fénnyel próbálok meg segíteni a legsötétebb dolgokon, amelyekkel szintén találkozom. Volt egy turnénk, a mexikói-amerikai határ mentén mentünk végig mindkét oldalon, cikk-cakkban. Találkoztunk egy emberrel, aki sírokat ásott a sivatagban elpusztult azonosítatlan határátlépőknek. Találkoztam az úton egy tizenhét éves fiúval, aki öt napig térden csúszott a sivatagban, mert eltört az ugrásnál a bokája és valószínűleg már sohasem fog járni. Ezek is fontos élmények voltak, ahogy minden nyomor, betegség, erőszak az. Fontos néha elmélyedni egy szenvedő arcban, hogy érezd, hogy mire vagy képes, hogy mi a dolgod, hogy min akarsz változtatni.

Mindannyian próbálunk minél nagyobb részét megismerni a világnak, de az élet túl rövid, ezért válogatni kell, hogy mire jusson idő. A szintézist, a nagy képet a kiválogatott darabokból rakod össze. Fiatal vagy, a pályád elején – merre tartasz, milyen darabokat keresel?

Azt kérdezed, hogy mi a célom? Hogy miről szól ez az egész? Hát azt meg honnan tudhatnám? Nem tudom mi a vége. Nem is akarom tudni, mert ha lenne valamilyen várakozásom ezzel kapcsolatban az csak valami előregyártott világképen alapulhatna, ami nem segítene abban, hogy észrevegyem ami körülöttem van, hogy készen álljak minden egyes pillanatra. Szóval a cél: jelen lenni, nyitottnak lenni, kíváncsinak lenni, kedvesnek lenni és kifejezni amit érzek és látok. Egyébként szerintem középkorú vagyok.

Arundhati Royt juttatja ez az életszemlélet az eszembe, az „Apró dolgok istené”-t.

Imádom! Találkoztam vele, amikor húsz éves voltam, egy kávézóban. Ő az én csodálatos hősöm. Odamentem hozzá és megköszöntem neki, hogy van, hogy láthatok egy indiai nőt, aki olyan és azt csinálja, mint ő. Akkoriban kezdtem el zenét írni és egyszerűen csak meg akartam köszönni neki, hogy létezik és dolgozik. Úgyhogy végig csak azt mondtam, hogy „köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm”.

A zenészkarriered pár évvel ezelőtt mintha egyszerre ugrott volna több lépcsőfokot, egyszer csak beindult. Mi történt?

Leigazoltunk egy kiadóhoz és a pezsgést ők indították be. De fontosabb volt, hogy úgy kilenc évvel ezelőtt az életemben jelentős változások álltak be, amelyek segítettek, hogy végre komolyan vegyem ezt, lezárjam ezt a doktor vagy zenész kérdést.

Milyen változás? A tönkrement házasságod? Mintha írtál volna valamit erről a weboldalatokon.

Nem. Egy éven belül történt, hogy apám meghalt, anyám rákos lett, nagymamámat pedig meggyilkolták. Ez annyira intenzíven borzasztó volt, de csodálatos is egyben, mert azóta minden reggel úgy ébredek fel, hogy megkérdezem magamtól, hogy „Miért vagyok itt? Mi a dolgom?”. Azelőtt őrlődtem ebben az „orvos vagy zenész”-ügyben, hogy „Hogy jön ez össze? Nincs is semmi értelme”. Ez az év kihozta belőlem, amire szükségem volt, hogy orvos vagyok és zenész, kit érdekel, ezt csinálom, mert ezt kell csinálnom, ennyi. A zenék, amelyeket azóta írok, nagyjából mind erről a deklarációról szólnak.

A szüleid halála hozta el a felnőtté válásodat?

Úgy alakult, hogy anyám szerencsére még mindig köztünk van, de apám halála tetette fel velem a kérdést, hogy mihez kezdek az időmmel, amely amúgy is elég rövid.

Orvosként nem találkozták eleget a halállal, hogy tudd, hogy bármikor érkezhet?

Dehogynem, de az valahogy nem személyes, azt nem vonatkoztatod magadra. De mindig ott van a halál a környéken, az igaz. Mi a legjobb élet, amelyet élhetsz? Húsz, harminc vagy negyven éved van még, mindegy, de tudnod kell, hogy mit akarsz vele kezdeni.

Mi történt a nagymamáddal?

Meggyilkolták Indiában. Rablógyilkosság, egy banda. Egyszerű ügy, csak nagyon szomorú. Fantasztikus zenész és szenvedélyes, vad asszony volt. Nem passzolt a korhoz, amelyben élt, egyáltalán nem. Velem van ma is.

Min játszott?

Énekelt és zongorázott. Ösztönös zseni volt. Anyám már rendes zenei képzésben részesült, koncertzongoristának készült, Londonban tanult. Aztán ott találkozott apámmal, összeházasodtak és többet nem akart zongorista lenni.

Szóval ez volt az év, amikor megváltozott az életed.

Igen, ekkor kezdődött az, ami a mostani életem. Úgy érzem, hogy akkor beleugrottam egy folyóba, amely azóta is gyorsan sodor magával. Nem akarom tudni, hogy mi lesz később.

Úgy tűnik, hogy élvezed ezt.

Eléggé! El is vagyok képedve magamon. Jár persze ez az élet áldozatokkal, de imádom.

Milyen áldozatokkal?

Például a házasságom. A férjem stabil, egy otthon köré épülő életet akart. És erre nem voltam képes.

Volt olyan szakasza az életednek, amikor azt hitted, hogy képes vagy erre?

Hogy megházasodjak és partot érjek, letelepedjek? Nem. Elég nyughatatlan szellem vagyok, de el tudom képzelni, hogy a jövőben lesz ilyen, amikor eljön az ideje. De az nem most van.

Mi inspirál a zenében?

A főzés és a képzőművészet. Szeretek festők közelében tartózkodni, mert megnyugtat és zenét indít el bennem. Inspirálnak a jó beszélgetések, a hírek, az utazás, az emberekkel való találkozás.

Politikai művészetnek tartod, amit csinálsz?

Mindenki politikus, aki beszél a világról, aki pedig nem beszél a világról, annak jó a világ ahogy most van, tehát ő is politikus. Aki nem áll ki és kiáltja azt az embereknek, hogy „Figyelem, figyelem! A világ el van baszva!”, az valószínűleg haszonélvezője a jelenlegi helyzetnek és a folyamatos újratermelésében vagy érdekelt. Akár beszélsz róla, akár nem, az állásfoglalás. A politika arról szól, hogy hogyan oszlik meg a hatalom a világban és rengeteg embernek semmi hatalom nem jutott, néhánynak meg rengeteg. Ez az életünk része, és fontos beszélni róla. Nem érzem magam aktivistának, de hogy hogyan osztjuk szét és használjuk a hatalmat, hogy élünk és halunk meg, hogy szeretünk, hogyan veszítünk, ez érdekel és beszélni akarok róla, mert ez az élet.

Szóval az élet politika.

Igen. A politika is az élet, az élet is politika. Módosítok, azt hiszem mégis aktivista vagyok, vagy inkább aktivátor, aki másokat aktivizál, hogy beszéljenek dolgokról. Mondjuk, hogy miért nincsenek börtönben a tengerünket elpusztító BP emberei? Miért történhetnek meg ilyen dolgok? Miért lophatja el Giorgio Armani a zenémet következmények nélkül, meg ilyenek.

Giorgio Armani?

Igen. Megvágta és felrakta a website-jára. Engedély, jogdíj vagy legalább egy köszönő e-mail nélkül. Ha én ellopnék egy öltönyt a boltjából, biztosan lecsuknának. Miért van ez rendben? Hol van itt az egyensúly? Miért vannak az emberek rendszerek és vállalatok alá rendelve? Ilyen a világ és a világról kell beszélnünk.

A nem-beszélés, a hallgatás, mindig is kényelmesebbé tette sokak életét. Egyszerűbb elfogadni egy ismert szabályrendszert, mint minden pillanatban döntéseket hozni.

Egyszerűbb elfogadni a megszokottat, mint a változást, ez igaz. A változás fájdalmas, de fájdalmas az a méltatlan bánásmód is, amellyel az emberek nagy része találkozik és előbb-utóbb tönkreteszi az emberiséget. Azt akarom, hogy az emberek vegyék észre, hogy többre méltóak ennél.

Volt ez valaha máshogy?

Ez? A világon? Nem, azt hiszem ez nagyon régen így van.

Akkor nem lehet, hogy ez az emberi természetből fakad? Van esély ellene küzdeni?

Mi ellen?

A hatalom egyenlőtlen eloszlása és a hatalom rosszra való használata ellen.

A kapzsiság, az agresszió az emberi természet része. De a kedvesség, a részvét, a tolerancia is az emberi természet része. Az a kérdés, hogy milyen világban akarunk élni. Olyanban, amely a kapzsiságot és az agressziót többre értékeli, mint a kedvességet és a részvétet? Ez választás kérdése, amelyet mindenkinek egyenként is meg kell hoznia és ezt akarom elmondani az embereknek, hogy hogyan hozhatják meg ezt a döntést. Minden nap, újra és újra. Legalább húsz másféle világot el lehet képzelni, mint amelyben élünk és amit el tudunk képzelni, azt meg is tudjuk csinálni.

 

Rupa új lemeze valamikor ősz elején jelenik majd meg, a címe Build lesz. Egy számot már közzétett belőle a Facebookon. Tegnapelőtt a Bartókon volt egy félórás műsor (19.00, Népzene távolról) róla, abban szerepel hat szám is tőle.